Teremtéstan-1. Ismerje meg az idő születésének világát

Üdvözlöm kedves hallgatóimat.

Kende Sándor vagyok, ennek a Teremtéstan tanfolyamnak a szerkesztője.

Ez a tanfolyam úgy valósulhatott meg, hogy Kisfaludy György Atya, az Univerzum Egyházának tanításait vettük alapul és ebből szerkesztettük meg ezt a tanfolyamunkat és az elkövetkezendő tanfolyamokat is egyaránt.

Ebben a tanfolyamunkon az Időszerkeztettannal fogunk foglalkozni, melyhez a gravitációs hullámok tanítása is szorosan kapcsolódik.

Kisfaludy György Atya tanításaival kb 3 éve ismerkedtem meg, amikor a Youtube csatornán szinte véletlenül meghallgattam a tanításait és elgondolkodtam azon, hogy vajon ezek a tanítások mennyiben azonosak és mennyiben különböznek azoktól az ismereteimtől, amelyeket buddhista képzésem során közel harminc éve tanultam? És bizony tapasztalnom kellett, hogy némelyik tanítás egyezik, némelyik tanítás különbözik, de ami nagyon fontos, hogy elöször az Atya tanításaiból hallottam, hogy Idő nélkül az Univerzum sem létezhetne. Hiszen az Idő még az Univerzum teremtése előtt keletkezhetett, nem sokkal előtte, de valamennyire még az előtt keletkezhetett.

Ennek részleteit ebből a tanfolyamból és remélhetőleg a további részekből is meg fogják ismerni.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a tanításokat a hallgatók számára többféle csatornán közvetítsük, mint ahogyan ez a sajátélményemben is jelentkezett, ahogyan hallgattam az Atya tanításait. Elképzeltem, hogy ezeket a tanításokat lejegyzetelt formában is tudnám követni, esetleg néhány magyarázó videomelléklettel is ki tudom bővíteni és ha egy idegen ajkú hallgató találkozik ezekkel az előadásokkal, akkor se legyen számára nehézség azoknak a tanításoknak a megismerése, amit olyan módon tudnak megtenni, hogy ezeket a szövegeket egy fordítóprogramba bemásolva máris láthatnák azokat az eredményeket, azokat a fordításokat, amelyek során el tudnak indulni az Atya tanításaiban.

Ezeket a tanításokat az Atya honlapjain is tudják követni és a tanfolyamon meg is láthatják azokat a helyeket, ahol rátalálhatnak ezekre a gondolatokra.

Hallgatóink számára lehetőséget adunk, hogy azoknak a hallgatóknak, akik megvásárolják a tanfolyamot, ezeket a folyamatosan bővülő beépülő tartalmakat, oldalcímeket rendszeresen megismerhessék.

Ezért leveleket fogunk küldeni az emailcímükre, ahol megtalálhatják ezeket a bővítéseket.

Hallgatóink ezen kívül egy fórumon is részt vehetnek, ahol megoszthatják egymással felmerülő gondolataikat érveiket és ellenérveiket.

Mindezt annak érdekében tesszük, hogy mélyebben és alaposabban és átgondoltabban érthessük meg ezt a számunkra gyönyörű Univerzumot, ezt a gyönyörű világot. Köszönöm, hogy meghallgattak, viszontlátásra.

=================================================================

Első lecke

Nyilvánvaló, hogy a tér és az idő elválaszthatatlanok, hiszen semmiféle mozgást, fizikai vagy kémiai folyamatot, magát a létezést sem lehet tér vagy idő nélkül elképzelni a valóságban; már egyetlen atom is értelmezhetetlenné válik, ha megállítjuk mozgását a térben vagy az időben.

[...]

A három dimenzió vagy a Minkowski-tér x,y,z,ct (három térkiterjedés, valamint a rendszer origójából folyamatosan, fénysebességgel, gömbhéjszerűen táguló idődimenzió) dimenziórendszere tehát egyetlen proton leírásához is kevés, és kétségtelen a további dimenziók szükségessége. Az ilyen tér nem eléggé manipulatív, ennélfogva nem lehet benne leírni és megbízhatóan értelmezni a gyakorlatban tapasztalt és mért jelenségeket.

A Minkowski-tér szférikus időtere mégis helyes alapelgondolás. Mi is felhasználjuk kiindulási tézisként, és ebből építjük fel a Minkowski-térnél sokkal bonyolultabb félspinű teret, az energiát és az anyagot.

A hagyományos térdimenziók kevésnek bizonyultak a tapasztalt és mért események matematikai jellemzéséhez is. Vegyük tehát szemügyre a térhez hasonló, vagy a tér három dimenziójához elválaszthatatlanul kapcsolódó negyediket, az idő dimenzióját!

Az idő hol túlságosan magától értetődőnek látszott, hol még a térnél is misztikusabbnak tűnt; mint ilyent, mostohagyermekként is kezelte a fizika.

Ezen az állapoton csak a téridő fogalmának bevezetése enyhített némileg, de egyúttal elszakította az emberiség túlnyomó többségét a fizika megértésének a lehetőségétől is, úgyhogy az egy szűk szakmai kör kiváltsága lett.

2.Évezredes hagyományok üzenete

Üzenet az évezredek mélyéről

Munkánk során meghökkenve találkoztunk olyan jelekkel, melyek arra utalnak, hogy évezredekkel ezelőtt már ismert volt a világ lényege, kész a matematikája, alkalmazott az elve – az általunk önállóan kidogozott időfizikai rendszer az évezredek mélyéről köszönt ránk!

Váratlanul új tartalmat, értelmet nyertek, a fizikai valóság lehetőségét csillantották meg a materializmus által lekezelően irracionálisnak bélyegzett fogalmak, mint: „transzcendens”, „Isten”, „lélek”, „teremtő”, „mindenható”, „mindentudó”, „Brahma”, „reinkarnáció”, „nirvána”. És racionalitásában sem veszett el az irracionalitás fogalmi világának jelentősége – ellenkezőleg, még súlyosabb jelentéstartalomra tett szert!

Ha az üzenetek feladóinak az volt a célja, hogy az információ sértetlenül átvészelje az évezredek viharait, nem rögzíthették azt mágneslemezre; nem nyomtathatták papírra; nem véshették kőtáblára – mindez múlandó.

A megfelelő tömegpszichológiai matematika birtokában, mely a legszélsőségesebb szövegtorzulás esetére is biztosította az adatvédelmet, az egyetlen lehetőséget ragadták meg. A tudásanyagot egy egész faj: az emberi faj tudatában helyezték el, ahol szentként tisztelt szövegekként, szakrális szimbólumokként, féltőn őrizve, újra és újra reprodukálva a mai napig fenn is maradt.

AZ ELSŐ NAP

Milyen az idő szerkezete?

7. Az első pillanat előtt...

A rendszerépítő igénnyel megalkotott kozmogóniai elméletek közül a talán legáltalánosabban elfogadott, a végtelen kis pontba sűrűsödött anyag ősrobbanását teremtő okként meghatározó teória minden igyekezete ellenére sem a kezdetet vizsgálja. A „Big-Bang” a már létrejött Univerzum első pillanatait kísérli meg leírni, néhány meglehetősen önkényesen kiválasztott tényezőből visszakövetkeztetve, az egyetemesség igénye és lehetősége nélkül.

Mi azt vizsgáltuk, hogy mi lehetett abban az esetben amikor valójában még semmi sem létezett, és ha létezett valami a fizikai tér és a fizikai idő megszületése előtt, akkor az milyen tulajdonságokkal rendelkezett, rendelkezhetett-e egyáltalán.

Mi az, ami kielégíti a teremtés pillanatának szigorú feltételeit, hogy világunk ismert törvényszerűségei valóban e teremtő pillanat okozataként működhessenek? Mi lehetett a kezdet kezdete, a Káosz, a purusa, a víz – a világ előtti valóság?

8. Az önmagába zárt létezés

Világunk tér-idő szerkezetében a három térbeli kiterjedés értelmezhetetlen az idő dimenziója nélkül. A LÉTEZŐ-t, legyen bármilyen alakú, anyagú, kiterjedésű, bonyolult vagy egyszerű, mindenekelőtt időbeli kiterjedése teszi valóságossá. Hiába készült egy asztal a fellelhető legkiválóbb faanyagból, hasztalan a megmunkálás gondossága és a faragványok kidolgozottsága – ha az az asztal egyetlen pillanatig sem létezik.

És ha a térbeli kiterjedések csupán függőségben álló következmények, az idő vajon miként írható le önálló dimenzióként?

Mit jelent maga a létezés – fizikai értelemben?

Ha a tér-idő négy dimenziójából elhagyjuk a három térbeli kiterjedést, egy egydimenziós képződményt kapunk. Értelemszerűen: időteret, az idő egydimenziós terét. Egyetlen tulajdonsága a létezés, mely létezés a múltból a jövő felé tart.

Ez a vektorszerű félegyenes a múlt végtelenéből érkezik, végpontján pedig a jelen halad. Ez a pont, amelynek fizikai mozgása abból áll, hogy létezése folyamatosan a múltjává alakul át: a JELENPONT.

A jelenpont – a jelen – egy végtelenül rövid rész, tényleges kiterjedés nélküli pont ebben az egydimenziós időtérben, egyfajta képzeletbeli határ, ami a múlt eseményterét elválasztja a jövő fiktív eseményterétől. Itt különbséget tettünk az IDŐTÉR, azaz magának a szóban forgó dimenziónak a végtelentől a végtelenig nyúló egy dimenziós tere, és a már „megtörtént múlt” ESEMÉNYTERE között. Az eseménytér a mindenkor aktuális jelennél ér véget.

Szubjektíven – a jelenpont „szemszögéből” – szemlélve az esemény teret, az idő szerkezete alapvetően másmilyennek mutatkozik: SZFÉRIKUS EGYDIMENZIÓS TÉR-ként jellemezhető. Nézzük, miből adódik ez a változás?

§ Önmagához képest nyilvánvalóan értelmezhetetlenné válik irányultságról beszélni;

Természetesen a jelen is egyhelyben áll, nem végezhet semmiféle mozgást, hiszen most éppen a jelenpont van a „megfigyelő” helyzetében. Következésképp a rendszer „origójában” kell lennie, és ezt a pontszerű (0 dimenziós) jelent a szférikusán táguló eseménytér, azaz a múltja veszi körül. Mivel létezésének eseménye minden irányba egyformán terjed, így egy kiszemelt MÚLTSZFÉRA (MÚLTHÁRTYA) minden eleme, minden pontja azonos pillanatot jelöl a kiválasztott (kvantált) felületen.

Az ilyen rendszer hozzáférhetetlen és örökösen homogén, koncentrikus szubjektum. Tere a múlt eseménytere: végtelen szférikus l dimenziós tér. (Végtelen, mert a múlt végtelenéből érkezik.)

9. A megközelíthetetlen jelen

De hol is található valójában a jelen? Kezdjük ennek megközelítését – egyelőre – egy anyaghoz kötődő példával!

Ha két megfigyelő egymást szemléli, a közöttük lévő távolság miatt csak egymás múltját tapasztalhatják, mivel a róluk egymásnak hírt vivő fény is véges sebességgel halad. (A múlt terjedési sebességét a fizika a fény sebességéhez – mint abszolút sebességhez – kötötte.

Annyi máris nyilvánvaló, hogy képzeletbeli megfigyelőink számára semmilyen módon sem tapasztalható az őket körülvevő világ jelene, mert – lévén kiterjedéssel rendelkező objektumok – mindig bizonyos távolság választja el őket vizsgálódásuk tárgyától. Ez a megállapítás akkor is igaz marad, ha megfigyelőinket tetszőlegesen közelítjük egymáshoz. Szubjektív, saját jelenük (a SAJÁTIDŐ) mindig a megfigyelők sajátja marad, bennük található.

Lépjünk tovább ezen a logikai úton!

Mivel a jelen minden szubjektum sajátja, legkevesebb annyi jelennek kell léteznie, amennyi a szubjektív megfigyelők száma. Ez a megállapítás természetesen minden kiterjedéssel rendelkező tárgy esetében érvényes.

10. Az Őskáosz

Kiindulási alapunk tehát, ez a komplex n-szer egy dimenziós mező. Az alaphelyzet az, hogy „végtelenül” sok szubjektív és egymástól független sajátidőterünk van, és mindegyik origójában ott gubbaszt a saját jelene, szférikus szubjektív – önmagához viszonyított – környezetében, létezésével folyamatosan generálva, múltjának táguló eseményterét.

A szubjektív terekben minden esemény szubjektíven történik. Minthogy a jelenek elérhetetlenek egymás számára, az „események” is máshol és máshol, azaz inkább máskor és máskor történnek egymás időterében; az egyik sajátidőtérben „közelebbi” egy bizonyos esemény, a másikban „távolabbi”.

Tekintettel arra, hogy ezúttal a létezés eseményéről van szó, a jelenpontok is annyi helyen vannak egymás időterében, ahány „időszámítás” – adott saját múltnak a saját jelentől való távolsága – értelmezhető az adott helyen.

Ezek az ős-időterek időtlen idők óta léteztek, és továbbra is változatlanul léteznek. Szubjektivitásuk miatt mindig koncentrikusan szférikusak, és semmiféle változás nem történik velük. Szubjektíven és „örökösen” autonómok maradnak.

Tételezzük fel, hogy ezek az időterek megszámlálhatóan végtelen számban léteznek, ma már többnyire egymásba-ágyazottak, „hátrahagyott” – őket elhagyó – eseményterük (a múltjuk) ugyancsak beláthatóan (meg­számlálhatóan) végtelen.

Ilyen lehetett a kezdeti világűr, mely mentes volt mindenféle energiától, és nem voltak benne anyagi részecskék.

Ez a valódi űr, amiben még nincs semmi, ami mai szóhasználatunk szerint „valaminek” nevezhető. Csak a 0 dimenziós (kiterjedés nélküli) jelenpontok, és (a sajátidejükben) szférikus múltjuk.

11. A semmi sokfélesége

Vizsgáljuk meg, elegendő lehet-e logikailag a teremtéshez, az anyagi világ létrejöttéhez ez az egyetlen tulajdonságuk, hogy tudniillik szubjektíven szférikus egy dimenziójukban tágulnak!

Az eddig leírtak alapján látszólag maga a változatlanság tárul elénk. További tulajdonságokat és további törvényeket kell találnunk, amik nem jelentenek újabb szubsztanciát az idő mellett, de kiutat mutatnak – nekünk és a Világegyetemnek – ebből az esetleges zsákutcából!

Kétségtelen, hogy időtereink önmagukban, és önmagukból vizsgálva valóban mozdulatlanok. De ha továbbra is következetesen alkalmazzuk szemléletmódunkat – az egyetlen lehetséges szemléletmódot! –, rá kell döbbennünk, hogy egymáshoz képest a jelenek bármilyen relatív mozgást végrehajthatnak ebben a tér nélküli „semmiben”. (Gondolatmenetünkben itt csupán annyi változás történt, hogy a szubjektív vizsgálatot kiterjesztettük a többi szubjektum felé is; az „önmaga szemszögéből önmagá”-tól az „önmaga szemszögéből a többi”-ig.)

A látszólagos mozdulatlanság egy csapásra igencsak mozgalmassá válik: szubjektumaink ugyanis egymáshoz viszonyítva irányultságot nyernek, mozognak, sőt, foroghatnak is! Ez a mozgás természetesen nem az általunk ismert fizikai térben játszódik le; abból adódik, hogy az időtereknek EGYMÁSHOZ KÉPEST eltérő irányultságuk, sebességük és perdületük lehet. Azaz – a szubjektivitás szükségszerű kiteljesítéseként – ezekkel a tulajdonságokkal lehet leírni, hogy milyennek látszik az egyik időtér egy másik időtér jelencentruma számára.

Mi történhet még ezzel a roppant zárkózott építőelemekből álló térőssel?

Szem előtt tartva a szubjektivitás és a relativitás követelményeit, az idő-rendszerek akkor kezdenek el létezni egymás számára, egymás időszámításában, azaz akkor realizálódnak egy – a kiindulási helyzettől függően eltérő – másik, virtuális viszonyított szinten, amikor táguló eseménytereik elérik egymást.

Az időszámítások akkor lépnek kapcsolatba egymással, ha táguló eseményterük elérte egy másik autonóm időforrás jelenét. Ez az esemény természetesen a legkevésbé sem változtatja meg a másik időforrást (mint szubjektumot), ám ez a pillanat valójában döntő változást okoz, minőségileg új tulajdonság jelenik meg a rendszerben: megszületnek a virtuális RELATÍV IDŐTEREK. A relatív időtér valamely szubjektív idő tere egy másik szubjektív idő terében (és természetesen a másik időtér is relatív időtér az egyik terében).

Az időforrások immár tehát mozognak – a többi időforrás szemszögéből. E mozgás meghatározásához szükségünk van egyfajta relatív sebességre, ezt dimenzionáljuk RV-ben (RELATÍVE VELOCITY).

Az RV viszonyszám, amely megmutatja, hogy az egyik időtér milyen „sebességgel” mozog a másikhoz viszonyítva. Ennek leírására szintén az E alapegységet használjuk, mint dimenziótalan alapmértéket. Az expand relatív sebességével közlekedő időterek esetén így RV = 1.

A múlttágulási tendencia felével „mozgó” relatív terek RV-je természetesen 0,5.

Ez a halmaz végtelen és táguló – de még nem „valami” a szó mai, fizikai értelmében. Nem részecske, és nem energia; ez az első pillanat előtti pillanat valósága, a tökéletesen transzcendens ŐSKÁOSZ!

Ez a Káosz. Ez a VÍZ. És ez a PURUSA.

[...]

Akkor most tételezzük fel, hogy nem feltétlenül értendő szó szerint a tanítás; hátha csak hasonlatokkal van dolgunk! Ebben az esetben azt kell tapasztalnunk, hogy az előzőekben leírt Őskáoszt valóban a vízbe csepegő esőcseppek hasonlata írja le a legszemléletesebben, mindössze némi magyarázatot kellett hozzáfűzni. Találó emlékeztető, hiszen a szemléltetésnek ez a dinamikus modellje nem eszköz- és anyagigényes. A szférikus terek modellje, a káosz ingyenes szemléltetése a tanítványoknak.

Vizsgáljuk meg a következő őselemet is! A tüzet a görögök is, és más népek is gyakran behelyettesítették egy még érzékletesebb hasonlattal: a kígyóval. Szinte a világ valamennyi kultúrája alkalmazta, alkalmazza a kígyó, a sárkány képét, mint teremtésmotívumot. Az óind védikus könyvek egészen pontos meghatározást adnak. A neve Kálanága, azaz időkígyó